Szép emlékű triphopzenekar összekaparja a maradék kreativitását, hogy az elmúlt nyolc évben legyártott közepes popszámaik dacára visszataláljon egykori dicső önmagához - sokan ezt várták a Dive Deep albumtól. Nem csak hogy nem sikerült, de én azt sem hallom, hogy egyáltalán megpróbálták volna.

A kilencvenes évek közepén járunk, Michael Jackson már fehér, de még van orra, az MTV-n már több a Beastie Boys mint a Nirvana, és megszületik egy új stílus, amely minden rendes zenebuzi hívószava lesz jópár évig: a triphop. Persze mit tudja egy akkori tizenöt éves, mit jelent ez, „hát arra kell szívni”, avatott be egy veterán tizenkettedikes, de mivel nem mertem megkérdezni, hogy ez mit jelent, be kellett érnem a Massive Attack- és a Portishead-albumok józan hallgatásával. Az előbbivel nem is volt gond, a szinte hallgathatatlanul depresszív Portisheaddel azonban meg kellett küzdenem, de megérte. A mellkasi szorítást és a nehézlégzést ’96-tól aztán egy mindkettőnél jóval könnyedebb, poposabb, de még mindig kellően elszállt banda, a Morcheeba enyhítette. A triphop-triumvirátusból (bocs a béna alliterációért) egyedül a Portishead tudta időben abbahagyni (hogy aztán idén, tíz év után visszatérjen), a másik két együttes megfogyatkozva és megtépázva, rutinos iparosként termeli az albumokat azóta is.

A Morcheeba konkrétan két albumon át bírta, hogy aztán a 2000-es Fragment of Freedomban lefeküdjön a mainstream zenetévéknek és átmenjen műanyag popba: az azóta is legsikeresebb (és nem a legjobb!) slágerük, a Rome Wasn’t Built in a Day Magyarországon is az önmagát igényesnek tartó harmincas középosztály kedvence lett. Oké, a Charango album jó volt, az előzőnél legalábbis jóval ötletesebb és változatosabb, vonósokkal, hiphoppal és latinos dolgokkal; pár dal a mai napig a fejemben van, ami nem kis dolog. Aztán kilépett Skye, a mosolygós énekesnő, akinek a hangjától felmelegszik a szoba, ahol a hifi szól. Újabb közepes album (The Antidote), majd hosszabb szünet, és most itt a Dive Deep, aminek elvileg vissza kéne hoznia a régi dicsőséget.

A poén nem túl meglepő, úgyhogy le is lövöm: nem sikerült. Néha ugyan megcsillan a Charangóból (sőt, még a triphop-korszakból) ismerős hangzás, de az ötven perc egyharmadát alig sikerült megtölteni élettel. A kezdő dal (és az első kislemez-alapanyag) Enjoy the Ride középtempós soulja bár tisztességes sláger, sokkal inkább liftzene, mint egy jobb Morcheeba-szám. És a középszer csak fokozódik, a Riverbed „néha szomorúak vagyunk, de azért szép az élet”-típusú pophangzása idegesítően semmilyen, akárcsak az instrumentális Thumbnails és a country-s hangszerelésű Run Honey Run. Az első kellemes meglepetés a francia Manda hangja és az alá írt szám, az érzelmes, na jó, kicsit inkább érzelgős Gained the World (kislemezszagot érzek). A One Love Karma hiphop-ja megint felejtős, ráadásul valamiért az a kényszerképzetem, hogy az idióta nevű Cool Calm Pete helyett a Rewind-bulikról ismerős MC Zeek reppel.

Nem is részletezném innentől, töltelékszámokat hallunk, csak éppen valódi, erőteljes tartalom híján nincs mit kitölteniük. A vendégművészekhez félig alkalmazkodtak, a zenei világ másik fele viszont, amelynek a Morcheebának magának kellene lennie, egyszerűen hiányzik. Egyértelmű, hogy az album erőssége Manda, és az ő számai (Au Dela, Flowers), amelyek feltűnően kiemelkednek az erős közepes felhozatalból. Sőt, mintha a lemez végére az együttest alkotó két dj-producer is magához térne, a Hemphasis és a záró The Ledge Beyond The Edge erős atmoszférájú, már-már triphop, amelyekkel majdnem (de csak majdnem) sikerül megidézni a tíz évvel ezelőtti korszakot. A Dive Deepet azonban ez sem menti meg a középszertől – sablonokra épített, rutinból megírt és kevert, színtelen-szagtalan popszámok egymás után. Ha nem lenne a borítójára írva, hogy Morcheeba, észre sem venné senki az albumot, teljes joggal.

Persze szó nincs róla, hogy rossz lenne, vagy ilyesmi. Nyugodt szívvel ajánlom a nem túl zeneőrült, de azért magára adó fiatal felnőtteknek, akik nyugodt és lágy háttérzenével szeretnék hangulatossá tenni egy-egy estéjüket. Borzalmasan hangzik, ugye?
A MyMusic értékelése: 6/10
Neményi Márton

Dalszöveg:
I heard I lost it
On the grapevine
I must admit
I had a great time
There are words for people like me
But I don't think there's very many

I've gained the world then lost my soul
Maybe it's cause I'm getting old
All the people that I know
Have gained the world then lost their souls

There's no persuasion that I'm into
I've made some sense o f what we've been through
We should form a new foundation
If we could find the right location

Find More lyrics at www.sweetslyrics.com
Is it prey
On display
I'm feeling weak

I've gained the world then lost my soul
Maybe it's cause I'm getting old
All the people that I know
Have gained the world then lost their souls
I've gained the world then lost my soul
Maybe it's cause I'm getting old
All the people that I know
Have gained the world then lost their souls

http://www.zajlik.hu/main/keres.php?band=morcheeba