Boldog, szomorú dal
Interjú Huzella Péter énekessel
Klucsik Éva, szerkesztoseg@hetivalasz.hu

Miért lépett ki a Kaláka együttesből, és bevált-e a szólópályafutása? Miért a szentéletű könyvtárosok a kultúra utolsó mentsvárai, és miért álságos a fideszes polgármesterek által leváltott színházigazgatók miatt könnyet hullatni? Ezekről a kérdésekről beszél a Heti Válasznak az idén hatvanéves Huzella Péter.

- Húsz sikeres év után úgy döntött, hogy megválik a Kaláka együttestől, és önállóan áll színpadra. Már sokszor elmesélte, de olyan régen volt, hogy nem árt felidézni: miért cserélte le a biztos pályát 47 évesen a bizonytalanra?

- Ahogy idősödött a Kaláka '49-54-es születésű nemzedéke, úgy korosodott a közönségünk is, engem pedig egyre inkább vonzott a Paul Simon, James Taylor, Neil Young nevével fémjelezhető stílus. Ők „egy szál gitáros" énekesek, úgy is mondhatnám, dalszerző bárdok. Ilyen Magyarországon tulajdonképpen nincsen. Dinnyés Jóska is, Cseh Tamás is verseket, illetve mások szövegeit énekli. A popzenében Bródy és Presser gitáron, zongorán csinál hasonlót, de nekik is vannak szerzőtársaik. Rettenetesen vonzott az a világ, hogy kiálljak egy szál gitárral és önmagamat képviseljem. Tudtam, hogy saját szöveget nem tudok írni. Verset énekelni szólóban nem akartam, mert az nagyon jól ment a Kalákában. Kellett tehát egy szerzőtárs. 1989-ben találkoztam Zalán Tiborral, és elkezdtünk együtt dolgozni. Első albumunk, a Túloldalon úgy készült el, hogy még a Kalákában játszottam.

- Hogyan akadt rá Zalán Tiborra?

- Felkerestem két költőt, akikről tudtam, hogy már írtak rockzenére szöveget. Az egyik odaadta a régi szövegeit, dolgozzam azokkal. Jók voltak, de én azt akartam, hogy nekem írjon valaki. A másik költő odaadta a gyerekvers kötetét, hogy abból csináljak valamit. Ezeken megsértődtem. Őszintén fordultam hozzájuk, de nem bíztak bennem eléggé. Akkor stratégiát váltottam, és körülnéztem, ki a legjobb költő. Úgy döntöttem, hogy nekem Zalán Tibor a legjobb. Megkértem, és igent mondott. Elkérte a zenei ötleteimet tartalmazó kazettáimat, majd hetekig beszélgettünk. Közben közös sztorikra is bukkantunk. Például amikor a Kalákával a hetvenes években valami tó partján játszottunk, ő ugyanabban a tóban csónakázott egy lánnyal. Emlékezett rá, hogy hallotta a vízen a Kalákát, de neki fontosabb dolga volt. Zalán egy hónap múlva három kész szöveggel jött. Így kezdtünk dolgozni, közben barátok is lettünk, és azóta is tart az együttműködés.

- Utólag hogyan értékeli: sikerült szólóban megvalósítania magát?

- A Zalán-dalokban maradéktalanul sikerült megvalósítani önmagamat; manapság azonban - mondjuk ki - senkit nem érdekel, hogy Zalán Tibor és Huzella Péter mit gondol a világról. Én ugyanakkor előadó is vagyok, így azzal is foglalkoznom kell, hogy mi érdekli az embereket. A Kalákából való kiválásom után nem akartam gyerekeknek játszani - ezt meg akartam hagyni a kalákás énemnek. Aztán mégis úgy éreztem, csinálnom kell, hiszen mindenki ezt teszi körülöttem. Az akkor még Arany János Gyerekszínházban bevállaltam egy egyszemélyes előadást. Zalánnal írtuk, ez volt a Garabonciás Péter; később jött a Kolibri Színházban a Tudod-e, hol van Garaboncia?. Közben kiderült, hogy ez nemcsak jól megy, hanem fel is tölt; az idegeim valósággal kisimulnak.

- Gyerekműsoraiban intenzíven foglalkoztatja a gyerekeket. Mi kell ehhez, pedagógiai érzék?

- A hetvenes évek második felétől dolgoztunk együtt Levente Péterrel. A gyerekekkel való magas hőfokú együttműködést ő csinálta először Magyarországon, én meg ellestem tőle egy-két ötletet. A Kalákában is volt párbeszéd a publikummal, ám ha egyedül játszom, erre még nagyobb szükség van. A gyerekek egy idő után még a legjobb dalokat is elunják, kell hát egy érdekes, fordulatos történet, amibe a dalok beilleszthetők. Az unalmas embert a gyerekközönség azonnal bünteti.

- Aztán a Magyar Televízió képernyőjén találta magát a Zenegér című műsorával.

- A Zenegér lehet, hogy életem legnagyobb találmánya volt. A gyerekek azonnal a magukénak érezték. Már az első adás után olyan sok levél és rajz jött, hogy magunk is megdöbbentünk. A televízió egyik épületének teljes aulája be volt terítve a gyerekrajzokkal a válogatáshoz. Itt tudtam alkalmazni azt, amit az évek során megtanultam a gyerekkel való kapcsolattartásban. Amikor aztán másik vezetés került a televízió élére, felhívtam az új programigazgatót, és megkérdeztem, kell-e beszélnünk a műsorról. Azt mondta, nem, mert a műsornak vége. Egy újabb vezetőváltás után aztán a Zenegér a Kultúrházba került. Itt tíz hétig ment, de nem vasárnap reggel, hanem szombaton este, ahol már nem volt olyan erős. Így lassan kikopott.

- Mi került a helyére?

- Nemigen látom, hogy mással töltenék be a helyét. Boldog lennék, ha azért nem kellenénk mi, mert a fiatalok jobbat csinálnak. De nem ezt látom. Azt látom, hogy a gyerekek már nem fontosak. Leírták őket, ahogy az iskolákat, a pedagógusokat is. Nem tudom, hogy mi a cél. Ha legalább bűnös szándékot látnék, az jó lenne, mert fel lehetne lépni ellene. De félek, hogy rosszabb a helyzet. A közöny, a túlélés vezérli azokat, akik nem foglalkoznak a fiatalsággal. Ezen a legnehezebb változtatni.

- Nem tűnik bizakodónak - pedig munkáját a Kalákával annak idején még Kossuth-díjjal is elismerték.

- Én a Kossuth-díjat folyamatosan igyekszem megszolgálni, de nem tudom, hogy ezt észreveszi-e még valaki. Egy előadónak létfontosságú, hogy kapjon visszajelzést, hiszen abból merít erőt a továbbiakhoz. De ki mondja meg? A gyerekeim, az unokám, a néhány ember a Kolibri Pincében vagy a Csongrád megyei könyvtárlátogatók? Nem tudom. Sokáig úgy gondoltam, hogyha a Kalákával nem éneklek több verset, akkor már csak a Zalán Tiborral írt dalaimat éneklem. Néhány éve elkezdtem újra versekkel foglalkozni, és megírtam a Hajnali részegség zenéjét. Utána jött József Attila Ódája, Radnóti Tétova ódája és a többi. Nagy Gáspár 56-os versein dolgoztam még. Én most érzem, hogy kezdek beleérni, talán. De csinján kell ezzel bánni, mert amikor az ember úgy érzi, hogy most már érti, akkor tévedhet a legnagyobbat.

- Hatvanévesen mennyire sikerült megvalósítani terveit, s mi lebeg még a szeme előtt?

- Magamat megvalósítani sikerült, azzal nincs baj - persze, az ember mindig szeretne nagyobb sikereket. Ha az volt a célom, hogy tudják, ki az a Huzella Péter, mert az ember hiú, akkor ez megvalósult. Ha azt akartam, hogy legyenek értékes, jó dalaim, akkor igen, írtam jó dalokat. Ha a gyerekeimre nézek, akkor elégedett vagyok. Állnak a lábukon, kiharcolták a maguk céljait. Volt egyébként egy titkos vágyam. Szerettem volna rádióadót csinálni a gyerekeknek. Ma már valószínűleg könnyebben megvalósítható, mint gondolnám, de ez tényleg nem megy egyedül. Ebbe szívesen belebújnék, kellemes visszavonulási lehetőség lenne, mert az ember azért öregszik. Egyéb terveim meg? Van egy szép versanyag - Forrai Eszter megrázó versei -, amire már kaptam is támogatást. Zalán Tiborral idén ki fog jönni az a lemez, ami négy-öt éve vár kiadásra. Egy új verslemezt akarok csinálni Rátóti Zoltánnal, mert a Boldog, szomorút muszáj folytatni. Adós vagyok még egy új gyereklemezzel is. És közben megyek énekelni, ahová hívnak.

- Vidéki útjai során milyennek látja a falvak kulturális életét? Van-e lehetőség legalább a kistelepülésekre házhoz vinni a kultúrát?

- Nemrég Csongrád megyében jártam. A szentéletű könyvtárosok és néhány tanár még tartják a lelket a gyerekekben. Ha ezt is elveszik a falvaktól, akkor nem tudom, mi marad, pedig a nemzet fennmaradása nem eldöntendő kérdés, hanem kötelesség. Ez csak a kultúrán keresztül valósulhat meg - és ide sorolom a sportot is. Az év eddigi legkedvezőbb fejleményének azt tartom, hogy Kemény Dénes ismét elvállalta a vízilabda-válogatott irányítását. Ő képvisel valamit, amire nagy szükségünk van. Sajnos a társadalom leginkább arról vesz tudomást, amit a tudomására hoznak, ebben pedig a médiumoknak hihetetlen felelősségük van. A kereskedelmi tévékben azonban párhuzamosan ugyanazok a műsorok mennek - ez majdnem olyan, mint a kommunizmusban volt.

- A hétköznapi életben létező megosztottságot érzékeljük a kultúra területén is. Miben látja ennek okát?

- Sok barátom van innen is, onnan is - ők persze rosszban vannak egymással. Úgy látom, hogy a politika még mindig meg tudja vásárolni a művészeket. A tudóst is, de neki legalább nem kell közönség. A művészek meg? Már Körmendi János megírta, hogy ha egy színésszel találkozol, gratulálj neki. Még akkor is, ha fogalmad sincs, miért - ő majd tudni fogja. Persze ha engem bárki elkezdene támogatni, én is úgy érezném, hogy megérdemlem. Lám, neki is megjött az esze - gondolnám. A kettéosztottság meg fog maradni, amíg a politika adja a pénzt, és megosztja a művészeket is. Ugyanakkor vannak jó példák is. A magyarföldi templom megépítésért Rátóti Zoltán jótékonysági műsort szervezett a Nemzeti Színházban, s a színfalak mögött - bár a résztvevők ellentétes oldalról érkeztek - baráti hangulat volt. Ez is mutatja, hogy a politikának ki kellene vonulni a kultúrából.

- Az elmúlt egy-két évben a vidéki színházigazgatók kinevezése körül kialakult helyzet nem azt mutatja, hogy ez bekövetkezik.

- Amennyire beleláttam, az új, többnyire fideszes polgármesterek erőből neveztek ki új igazgatókat. Megtehették, hiszen az eddigiek is így kerültek oda. Az új emberek pedig hihetetlen támadásokat éltek át - okkal és ok nélkül. Nem volt tapasztalatuk, de Jordán Tamásról sem lehetett tudni, hogy jó igazgató lesz, amikor a Merlinbe került. A nagy hajcihő közepette pedig egy szó sem esett arról, hogy akik eddig vezették a színházakat, azok között is voltak tehetségtelen emberek. Miért nem szidtuk eddig azokat, akik ott ültek hitbizományként ezekben a színházakban?